Üdvözlöm weboldalamon

Forduljon hozzám bizalommal...

Harapás kisgyermekkorban

 

A harapás az agressziónak az a fajtája, amitől a szülők általában félnek, mert a harapós gyereket a legtöbb helyen kitiltják, kiközösítik, emiatt a szülőt is kirekesztik, megbélyegzik.

Sok oka lehet, és ezek különböznek egy nyolc-tíz hónapos vagy egy hároméves gyerek esetében.

  • Lehet, hogy a kicsi csak a másikat szeretné jobban megismerni (hasonlóan az ízleléshez, evéshez és beszédhez).
  • Lehet védekezési mód (a fogak minden fiatal emlős fegyverei), hiszen a gyerek nem tudja ösztönösen, hogy harapni nem szabad. A gyerek egyszerűen nem érzi jól magát, és ilyen helyzetben harap a másikba.

A legfontosabb, hogy azonnal megértessük a gyerekkel: ez nem helyénvaló. Ezt úgy taníthatjuk meg neki, hogy határozott „nem harapunk” felszólítással eltávolítjuk a gyereket. Nem kell megértenie, hogy miért nem szabad, elég, ha azt megérti, hogy nem szabad (ha még nagyon kicsi).

A mai napig él az a szemlélet, hogy a harapós gyereket vissza kell harapni. A „majd én megmutatom, milyen érzés” értelmetlen és fájdalmas, és a gyerek nem fogja megérteni, hogy mit akarunk ezzel elérni. A kicsik leghamarabb hároméves koruk körül képesek arra, hogy beleképzeljék magukat mások helyébe, ekkor látják meg először az összefüggést aközött, amit ők tesznek másokkal, és amit mások tesznek velük. Ekkor értik meg, hogy milyen érzést okozhatnak másoknak.

Nehéz lesz úgy elmagyarázni a gyereknek, hogy ne legyen erőszakos, ha a magunk büntetése sem más, mint egy erőszakos tett, a visszaharapás. Hogyan is érthetné meg, hogy a harapás csak a felnőttnek megengedett? Ha azt akarjuk elérni, hogy a gyerek ne legyen agresszív, akkor tudnia kell, hogy soha, senkinek nem szabad megharapnia a másikat. Sem otthon, sem a bölcsődében, óvodában. Az erőszakos büntetés még erőszakosabbá teheti a kicsit, de az sem jó megoldás, hogy arra biztatjuk, hogy valamin – párnán, ajtón, babán – vezesse le a feszültségét.

Az ártalmatlan erőfitogtatás is erőszak. Ezzel a módszerrel, mondjuk, elterelhetjük az eredeti áldozatról (lásd másik gyerek) a figyelmet, abban viszont megerősítjük a gyereket, hogy tettlegesen reagáljon, ha mérges, vagy ha megbántottnak érzi magát (nagyobbaknál).

Elmúlik

A legtöbb gyermek számára a harapás egy szakasz, és ahogy a kifejező-eszköztáruk fejlődik, válnak ők is egyre szociálisabbá, lesznek más eszközeik, hogy kommunikáljanak, vagy kifejezzék az érzelmeiket. Az agresszív viselkedés akkor marad abba, ha a felnőtt mindig és azonnal megállítja, figyelmet tanúsít a megbántott iránt, és megpróbálja mindkét fél érzéseit tekintetbe venni. Minden alkalommal azt kell benne erősíteni: nem harapunk, nem ütünk, nem rugdosunk, hanem megbeszéljük egymással.

A kicsikre jellemzők a hirtelen érzelmi kitörések, a szeszélyes hangulatváltozások, az agresszív viselkedés. Ennek az az oka, hogy a kicsik még nehezen dolgozzák fel örömüket, bánatukat, félelmüket. Persze nagy különbségek vannak a gyerekek reakciói között. Például attól függően, ki milyen viselkedést lát a felnőttektől és a társaitól a közösségben.

Oka

Könnyen lehet, hogy gyermekünk az oviban, a társaktól tanulja el az erőszakosságot. Hiszen, ha látja, hogy a megszerzés leggyorsabb módja kitépni a másik kezéből a játékot, és ez még csak következményekkel sem jár, akkor odahaza is ezt a módszert próbálja alkalmazni.

Nem biztos azonban, hogy az óvónők engedékenyebbek. Lehet, hogy épp ellenkezőleg, az agresszió minden formáját tiltják, például a játékos birkózást is büntetik. Ezért a gyermek nem meri kiadni a mérgét az oviban, otthonra tartogatja inkább. Az is lehet, hogy valami olyan frusztráció éri rendszeresen a közösségben, amelyet nem tud kezelni, feldolgozni. Érdemes kikérdezni az óvónőt, hogy viselkedik a gyerek az óvodában, vannak-e barátai, kikkel játszik, jól érzi-e magát. Ha gond van, meg kell próbálni orvosolni, végső esetben akár úgy, hogy másik intézményt keresünk. Otthon pedig meg kell teremteni a feszültség levezetés lehetőségét: a mozgás minden formája, az apával való birkózás, a foci is eredményes lehet.

A család felelőssége

Az optimális, meleg családi légkörben felnövő, a világ megismerésében feleslegesen nem korlátozott gyermek nyitott, barátságos és kreatív - és általában agresszív magatartásra hajlamos!

Hisz biztonságban érzi magát, nem tart szigorú büntetéstől. Nehezebben kezelhető egy szigorúan fegyelmezett gyermeknél, de semmi vész, emezzel ellentétben könnyen alakul majd független, stabil értékrendű felnőtté.

A túlféltés azonban egyértelműen árt. A folyton aggódó, gyermekét korlátozó szülő az agresszió minden formáját tiltja (mert "veszélyes", "nem szabad", "nem illik"), így a gyermek indulatai maga ellen fordulhatnak. A gyermek "nyuszi", nem mer ellenkezni, nem tudja magát megvédeni, a legkisebb problémában is megoldhatatlan feladatot lát, önbizalma gyenge, sokat szorong. A szorongás pedig befelé irányuló agresszió! Amely felnőtt korban hajlamosít a játékszenvedélyre, a munkamániára és olyan pszichoszomatikus betegségekre, mint például a magas vérnyomás, a cukorbaj, a gyomorfekély, az allergia, az asztma.

Még rosszabb a helyzet, ha egy gyermekkel nem törődnek, vagy bántalmazzák a szülei. A gyermek majdnem biztos, hogy agresszív lesz (azt tanulja meg, hogy a konfliktusok csak erőszakkal oldhatók meg), és antiszociális, ami jó eséllyel felnőttkorára is így marad.

Mit tehet a szülő?

A legfontosabb, hogy higgadt, megértő és következetes maradjon, és legyen kíváncsi a kiváltó okra. Az agressziót lehet is, kell is szabályozni.

Dühroham esetén az első szabály: a szülő őrizze meg a nyugalmát. Akkor is, ha nehéz feladat. Koncentráljunk inkább a helyzet optimális megoldására. Mert reagálni kell, sose tegyünk úgy, mintha semmi se történt volna. Mert akkor megerősítjük abban a gyermeket, hogy ezt lehet, ezt szabad, ez a helyes: ha ideges, dühös vagyok, tombolhatok. Meg kell fékezni a gyereket.

Ha hadonászik, tombol, le kell fogni, arrébb kell vinni, hogy ne tehessen kárt önmagában vagy másokban. Ha káromkodik, üvölt, normál hangerővel, de határozottan rá kell szólni. Konkrétumot kell neki mondani. A "ne légy rossz, ne légy neveletlen" típusú általános felszólítások nem jelentenek számára semmit, ezért kerülendők. "Ne kiabálj! Kérlek, ismételd meg csendesebben!" Ezek jó mondatok. Fontos a szemkontaktus ahhoz, hogy le tudjuk csillapítani.

Ne kiabáljunk vele, pláne ne üssük meg. Nem tehetjük vele azt, amit neki tiltunk! A "visszaharapom, hogy érezze, fáj" típusú eljárást sem tartom jó megoldásnak.

Ha a gyerek lecsillapodott, el kell neki magyaráznunk, hogy nem azzal van baj, hogy haragszik, mert azt mindenkinek szabad, csak a mód nem tetszett, ahogy ezt a világ tudtára adta.

Mondjuk el, hogy nekünk ez elfogadhatatlan. Ha fizikai fájdalmat okozott, közöljük ezt vele, valamint azt is, hogy a tettének következménye van, az például, hogy most pár percig szeretnénk nélküle lenni. (Ez természetesen csak otthon oldható meg, az utcán a "megbántottál, most időre van szükségem, egy kicsit most nem beszélgetek veled" lehetséges. Fontos, hogy előre közöljük a gyermekkel, mennyi ideig tart a mosolyszünet. A büntetés nem tarthat túl hosszú vagy bizonytalan ideig. ) Persze, a gyerek nem fog csak úgy belenyugodni a büntetésbe, provokálni fog, esetleg újabb hiszti jön. De ne engedjünk a zsarolásnak! Csak eleinte nehéz, aztán a gyerek megszokja, hogy kitartunk a szándékunk mellett, ha a feje tetejére áll is.

Mindig legyünk következetesek, mert ezzel teremtünk számára kiszámítható biztonságot és követendő pozitív példát.

Forrás: nlcafe.hu/babazzunk


X

Hoppá!

A jobb egérgomb használata nem működik az oldalon!